Ha magamat kell itt bemutatnom - kronologikus önéletrajz helyett (melyből talán több is megtalálható a neten, vagy a World Society Who is Who kiadványában) - inkább az indítékaimról szeretnék szólni, azon személyekről, akik motiváltak, illetve akik szakmai munícióval láttak el a pályám elején, s akik mentalitásukkal máig is hatnak rám.

Mindig is rajongtam a zsenikért, legyenek azok akármely műfajban, akár kulturális, akár a hétköznapi életben (bár ez utóbbiban tudom, jóval nehezebb kitűnni). Nem úgy a celebeknek, akik egyet köhintenek (hogy ne legyek drasztikus), máris ott liheg a média, hogy megkérdezzék, csak tán nem mezítláb aludt az éjszaka, és mit szed ellene? Mindez nyilvánvalóan nem az ő érdemük (már elnézést), hanem üzlet, rájuk egyszerűen eszközként tekintenek.

Mindig is felnéztem olyan emberekre, akik kitűnnek a hétköznapjainkból, akikre jó felnézni, akikkel jó lenne leülni beszélgetni (ha még léteznek egyáltalán, a hírük, nagyszerűségük bizonyára), mint: vegyük a filmes szakmát, Godard, Truffaut, Fellíni, Antonioni, Bergman, Jancsó, Andrzej Wajda, Tarkovszkij, vagy színészóriásainkat, Latinovits, Domján Edit, Sinkovics, Dajka Margit, (írókat nem említek, mert az nagyon ízlés dolga), de a sportolók se maradjanak ki (persze a foci, és akit volt szerencsém látni), a Vargazoli, vagy napjainkban aki miatt a TV elé ülök, Szoboszlai Dominik, de akár könnyű műfaj, Sándor György, Cseh Tamás. Persze a lista nem teljes, és erősen szubjektív is, utóbbiakkal (bálványaimmal) volt szerencsém személyesen is beszélgetni (persze Dominiknak, az Instán keresztül üzentem).

De amit mondani akarok:

A tudományos, technikai, szakmai életben kevés a celebek ismertségét még csak meg is közelítő híresség. Tán szemérmességből, tán féltékenységből, ki tudja, de sajnos nem beszélünk róluk, pedig nagyon megérdemelnék, eltekintve a friss Nobel díjasainktól (de azokat se mi fedeztük fel). Most aki eszembe jut, Neumann János, aki zseni is volt az elbeszélések szerint, a számítógép feltalálója, ami nélkül ma már létezni se tudnánk. Azonban ez sem ment az egyik pillanatról a másikra, be kellett érnie a dolognak, a technikának be kellett érnie az észt és az écát. Ez olyan mint a Mesterséges Intelligencia (napjaink divatos kifejezése), a többség 1-2 éve hall róla először. Ma került a kezembe egy régi akadémiai kiadvány tán a 80-as évekből, amikor is néven nevezik a dolgot, de talán jómagam is dolgoztam hasonló rendszeren (a 90-es évek elején), csak akkor azt még szakértői rendszernek hívták. Meg kellet várni az áttörést, amit a technikai fejlődés által elért teljesítmény- és sebességfokozás elért, hogy az alkalmazás valóban átütő erjű legyen.

De ami a lényeg:

Jómagam szakmai útját, részletesen ecsetelem, a site portfólió lapjain, viszont itt a Gázipari Szakértő oldalon szeretnék megemlékezni néhány kiváló szakemberről, akik nagy hatással voltak szakmai pályámra.

Kezdjük az egyetemmel: Dr. Zambó János, akadémikus, egyetemi professzor, akkori rektorunk. Sajnos órát, tán egy kivétellel nem hallgathattam tőle, mivel ő szilárd bányász volt, én meg "olajos". Viszont az évnyitónkon (első találkozásunk a Nehézipari Műszaki Egyetemmel), olyan 1-2 órás beszédet nyomott le papír nélkül, amit én annak előtte nem tapasztaltam.

Dr. Hosszú Miklós, a matematikai tudományok doktora egyetemi tanár, matematikai tantárgy (amit féléven át hallgattunk) előadója. A matrixokat (mivel az előadáson értetlenül hallgattuk, addig azt se tudtam, hogy eszik vagy isszák) magyarázva mondta, akkor képletesen menjünk le az egyetemi menzára... stb. Egyébként meg roppant laza volt, az volt amondása, amennyit késett (rendszeresen) annyival hamarabb befejezzük az órát.

Dr. Bán Ákos, a műszaki tudományok Állami díjas Kandidátusa, az OKGT vezérigazgatója. Eleve, amikor megérkezett hatalmas csajkájával az egyetemre (na meg, hogy ő volt az OKGT vezér) már ámulat övezte. Áramlástan órán, lezseren, foghegyről akkora dif. egyenleteket (már elnézést) "fosott fel" a táblára, hogy többször kellett törölni, mindezt fejből, csípőből. Persze egy szót sem értettünk belőle, csak ámultunk, jah, mondták a SZU-ban végzett (akkor bizonyosodhattunk meg afelől, hogy ott kinn nem akármilyen szakmai alapozás volt (másról, most nem szólok...). Persze engem előre elvágott, fél nyáron az áramlástant kellett bifláznom, de aztán az uv.-n átengedett, és a lényeg, hogy ez a Szt. István kőrúti OKGT székházba kellett mennem, ahová, mint egy szentélybe léptem be.

Dr. Tihanyi László prof. emeritusz. Ő a fiatalabb generáció, előttem végzett pár évvel, róla azt kell tudni, hogy ő - a kedvenc területem - a számítógépes gázhálózat elemzés mindentudója, a programokat is ő írta. Tudni kell, hogy annak idején e szűkebb szakmai területnek két "szomszédvára" volt,egyik a Miskolci Egyelem (NME) (a Laciék), másik az MTA Sztaki, akit a Fővárosi Gázművek foglalkoztatott (Dr. Singer Dénes vezette munkacsoportja), ahová nekem sikerült bedolgozni magam. Természetesen én a munkám során, a Sztaki programot preferáltam, amiből lett is egy kisebb sértődés, mert a "miskolciak" egyik munkatársa, aki egyébként országos szinten "minden lébe kanál volt" (persze nem a Laci) megorrolt rám, olyan megjegyzéssel illetett egy alkalommal, ami a kisdoktori tervemtől is elvette a kedvem.

A Fővárosi Gázműveknél két ember volt, akiknek sokat köszönhetek, Czoch Árpád, Hálózatfejlesztési ov., és Elek János, akikről máshol még szólok. De talán elsőként kellett volna említenek Dr. Vida Miklóst, okl. gépészmérnök, címzetes egyetemi tanár, a műszaki tudományok kandidátusa, Országgyűlési képviselő (1953-88) mindezek mellett a Fővárosi Gázművek Műszaki Igazgatóját (1959-1987), az 1138 oldalas Gáztechnikai Kézikönyv (a "gázosok bibliája") főszerkesztője, aki a Gázellátó rendszerek c. főtantárgyunkat adta le ötöd évben, és aki mellesleg a szigorlaton egy kegyelem kettessel engedett át. Pályám elején a Fővárosi Gázművekhez kerültem, Dr. Szűcs Miklós, szintén egyetemi tanár főosztályára és Dr. Vida Miklós Műszaki Igazgató irodája mellé. A "Vida" persze figyelemmel kísérte a sorsunkat és pályánkat, akitől a legnagyobb elégtétel számomra az volt amikor meghívott a Budapesti Műszaki Egyetemen az Épületgépészek számára tartott egyik órájára, hogy tartsak egy számítógépes demonstrációt a hálózatelemző programokról (persze akkor már volt asztali gépem, hónom alá csaptam a monitorral és örömmel mentem.

A későbbi OLAJTERV-es években aki istápolt minket fiatalokat, és nagyban pártolta a számítástechnika alkalmazását is, a 4-es akkori főosztályvezetője Török Attila volt, aki szinte megszállott szakmaszeretetével és elszántságával mutatott példát mindnyájunknak, aki mielőtt odahívott a Főosztályára, már korábbról is ismert, az egyetemen gyakorlatvezetőnk volt és számos szakmai konferencián találkoztunk.

(Fentieket követően engedtessék meg, egy szubjektív véleményt: az igazi majd az lesz, amikor is az influenszerek is olyan személyek lesznek akik valóban megszolgálják, kiérdemlik azt, hogy felnézzenek - és hallgassanak rájuk, mert a mai fiatalság még jószerével "midenevő" azt fogyasztja, amit kap, és hát itt is az élelmesesek, a szerencselovagok kapcsoltak legelőször.)

Ezt követően már - kis idő elteltével (a 90-es évektől) - saját céget alapítottam (GASORG Kft.), ahol nem másokat figyeltem, hanem a megszerzett szakmai tapasztalataim kellett alkalmaznom a megbízóim érdekében, persze a vállalkozási ismeretek megszerzésével párhuzamosan, amire akkor még nem volt tanfolyam, így az élet iskolájában.

S ha már szakmáról, és a dolgok beéréséről beszélünk, eszembe jutott egy (számunkra, olaj és gázszakemberek számára) szomorú aktualitás, ami várhatóan nem is a túl távoli jövőben fog bekövetkezni (legalább is amit korunk másik „divat” irányzata, az ún. „zöld átmenet” felkent hívei hirdetnek).

Azt kell mondani, hogy a mi generációnk igen szerencsésnek mondható. Akkor kerültünk az Egyetemre, amikor felfedezték Algyőt, Hajdúszoboszlót, amikor beindult Hazánkban is a szénhidrogének aranykora (tisztelet a Zalai hőskorszak képviselőinek is). Kiépültek az országos és városi hálózatok, és egy olajkrízist (a hetvenes években) túlélve, a lakások többségében gázfűtés lett (ebben egy kicsit meg is előztük Európa országainak többségét). Most, hogy elértük a nyugdíjkorhatárt, a hazai mezők is kimerülőben, de ami fontosabb globálisan, az olaj és gázipar jövője kapcsán is megkongatják a vészharangokat. Véleményem szerint, azért e szakmát még korai temetni, mert a földi birodalmunk (csak mai ismereteink szerint), még számos helyen rendelkezik horribilis tartalékokkal, amit még felszínre kell hozni, mert – véleményem szerint – belátható időn belül, még mindig ez lesz a leggazdaságosabb és a legkézenfekvőbb energiahordozó (és az ún. klímaváltozásért sem mi vagyunk a „fő bűnösök”). A szakmánk gyönyörű, elég csak a képeket (a tengeri létesítményeket és az üzemeket) megnézni, mind egy-egy műszaki csoda (kár, hogy a mi időnkben ezen a téren nagyon csekély lehetőségünk volt). Úgyhogy fiatalok hajrá, „MISKOLC mindig várni fog”.